Ezt a cikket a Dantrí c. vietnámi on-line lapról fordítottam. Szerzője: Châu Giang
A történelem ritkán jelzi előre a fontos korszakait, s ha a változás korszaka rendszer szintű, akkor ez a szabály méginkább igaz.
Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy az USA által meghatározott kelet ázsiában uralkodó rend nem tartható fent hosszútávon az egyre erőteljesebb kínai kihívás, valamint az USA és Japán relatív elgyengülésének folyamata miatt.
Egyetlen diplomáciai hiba az USA részéről, amikor saját kedve szerint igyekszik befolyásolni ezt a folyamatot, vagy egyetlen hiba Kína részéről, miközben saját pozíciói erősítve igyekszik élni az új lehetőségeivel az amerikai és a japán érdekek figyelembevételében súlyos veszélyt jelenthet a felemelkedő ázsia korszakára nézve, visszalökve Kelet-Ázsiát a véres megosztottság korába, aminek globális hatása nehezen mérhető fel.
A világ gazdasági és katonai centruma áthelyeződőben van az Atlanti óceán térségéből a Csendes óceán térségébe, amely térség még soha nem volt ilyen befolyással a világ történéseit, rendjét illetően. Világunkban még nem fordult elő az, hogy a legelső három gazdasági hatalma, az USA, Kína és Japán egyetlen tágabb értelemben vett térségben helyezkedjen el, a Csendes óceán két partján. Önmagában ez a tény sokakat arra indít, hogy a jelenlegi világrend gyors összeomlását jósolja.
A csendes óceáni térség rendjét közel hét évtizeden át az USA dominálta, amely hatalom a pozícióját a japánok felett aratott második világháborús győzelmével vívta ki és egyeduralkodvá vált a SZU szétesésével. A hidegháború éveiben, az amerikai dominancia fényét nagy mértékben homályosította el a SZU vélt és valós katonai ereje. Majd eljött az aranykor, amikor az egy pólusú világban nem maradt olyan hatalom, vagy szövetség, aki bármilyen mértékben képes lett volna megkérdőjelezni az USA által uralt rendet e térségben.
Visszatekintve elmondhatjuk, hogy George W. Bush első elnöksége idején volt a Pax Americana kiteljesedésének a korszaka, amelyet lassú lecsúszás követett, miközben az USA a mintegy tíz éven át háborúzott a világ különböző pontjain, majd szembe kellett néznie a 2008-as világgazdasági válsággal is. Az Obama adminisztráció ebbe a térségbe helyezi katona- és külpolitikájának súlypontját és e térségre vonatkoztatva nem érvényesül az USA katonai költségvetésének csökkentése, jól kifejezi, hogy amrike egészen másképpen kezeli a térséget, mint korábban.
Japán, az ország, amely évtizedeken át megbízható „anyahajója” volt az USA kelet-ázsiai szövetségi rendszerének, s amelynek csodájára járt a világ immár húsz éve küszködik saját gazdasági, politikai betegségeivel, s ma már a régi rend hanyatlásának egyik, szinte meghatározó okává lett.
A Fukushimai nukleáris katasztrofát okozó szörnyűséges cunami, szinte jelképesen mutatta be 2011-ben a japán rendszer kopását, s politikájának befelé fordulásának mérföldkövévé vált. Ez az ország elveszítette önbizalmát, s számtalan megoldatlan belső probléma szorongatja. A japán vezetés válsága komoly nehézséget okoz amerikának a stratégiai szövetségi viszony erősítésében, s kételyeket okoz a felkelő nap országának felemelkedését illetően. Ez a bizonytalanság jól kifejeződik abban, hogy a két ország nem képes megegyezésre jutni az Okinawa szigetén lévő fontos amerikai tengerészeti bázist illetően.
Annak ellenére, hogy el kellett viselnie, hogy 2011-ben Kína megelőzte és a harmadik helyre szorította vissza, japán még a világ egyik legnagyobb gazdasága, amely azonban már húsz éve nem képes növekedni. Mindeközben japán lakossága öregszik, népessége csökken, ami előre vetíti, hogy kelet-ázsiában további pozíciókat fog veszíteni.
Természetesen Kína felemelkedése az elsődleges oka annak, hogy a térségben végetért az USA egyedüli dominanciája. 1,4 milliárd fős népességével, a kínaiak többen vannak mint a maradék kelet-ázsiai népek és az USA népessége összesen. Kína Ázsia meghatározó hatalma volt ezer éven át és ismét erre a pozícióra törekszik és ez nem tűnik ábrándnak mert a modern Kína rendelkezik azokkal a stratégiai adottságokkal, amelyek segítségével megvalósíthatja ezt a törekvését.
Kína népessége, gazdasága nemzetközi összehasonlításban nagyobb arányt képvisel a világban, mint amilyet a második világháború előtt Németország, vagy Japán képviselt, illetve a Szovjetunió képviselt a hidegháború idején. Az USA akkoriban legyőzte ellenfeleit, azonban a mostani kínai kihívás méreteiben és bonyolultságában is nagyobb az USA és a többi kelet-ázsiai ország számára. Ma még nem látszik, hogy a modern kínai vezetés a revansizmus politikáját követi, vagy felelős részvényesekként viselkedik. Az a legvalószínűbb, hogy Kína politikájában mind a két viselkedési mód meg fog jelenni és mindaddig be fogják tartani a nemzetközi normákat, amíg nem látják veszélyben saját alapvetőnek tartott érdekeiket.
Kína felemelkedését régóta prognosztizálják az érintettek – az USA politikai elemzói már 1990-es években figyelmeztettek erre – és bekövetkezését megggyorsította a közelmúlt két eseménye, amelyek közül az egyik gazdasági, a másik geopolitikai.
A 2008-ban kezdődő globális pénzügyi válság általánossá tette Kínában azt a nézetet, hogy az USA hanyatlóban van, amely hanyatlás a túlzott költekezés következménye. Ez a nézet nyilván túlzott, de kétségtelen, hogy az USA számára nem kellemes állapot, hogy fő konkurense 1.000 milliárd dollárnyi értékben hitelezője is egyben és e konkurens népességének jelentős része „kolduló óriásként” tekint rá.
Kína vezető politikusai az USA gazdasági nehézségeiben látnak alkalmat geopolitikai pozícióik USA rovására történő megerősítésére, elsősorban a Csendes óceán kelet-ázsiai térségében. Ez jól kifejeződik abban a merev eltökéltségben, amivel Kína védi álláspontját a Kelet-kínai és Dél-kínai tenger szigeteinek, s velük vízi felségterületeinek hovatartozását illetően.
A többi ázsiai országgal, mint például Japánnal és Indiával való kapcsolatában Kína egyre sűrűbben enged meg magának kioktató hangnemet, ami joggal vált ki ázsiai szomszédai körében aggodalmat, miszerint Kína egyenrangú partneri viszonyra törekvése, ezzel kapcsolatos ígéretei csak addig maradnak érvényben, amíg nem kerül Kína döntő fölénybe velük szemben gazdasági és katonai értelemben. A közelmúltban kína keleti tengeri érdekeit alapvető érdekeknek nevezte és Phenjan minden provokációja ellenére nyilvánvalóvá tette, hogy megvédi az észak-koreai rendszert.
Az USA-ban nyilvánvalóan az a kínai stratégiai cél okozza a legnagyobb aggodalmakat, miszerint a lehető legtávolabbra kényszerítsék az amerikai haditengerészetet a kínai partoktól. Ugyanakkor Kína a saját partvédelmi erőit távoli akciókra képes flottákká fejleszti, amelyek képesek a Csendes óceán középső, illetve nyugati részein, vagy az Indiai óceánnál is akciókat végrehajtani.
Kína stratégiai viselkedése olyan, mintha a Monroe doktrínát akarná megvalósítani és ehhez alakítja ki az erőit. Kína nézőpontjából ez egy teljesen logikus stratégia, hiszen ha a felemelkedő amerika meg tudott valósítani egy Monroe doktrínát a 19-ik században, akkor a felemelkedő Kína a 21-ik században miért ne akarna hasonló doktrínát megvalósítani a csendes óceán nyugati részén? Kína ebbéli elszántsága azonban nem csak a térség jelenlegi stratégiai egyensúlyát borítja fel és okoz feszültséget nem csak az USA-val, hanem Japánnal is.
A kínai – japán visszony hagyományosan tele van feszültségekkel. Egyik ország sem tud túllépni a történelmi sérelmein és ez akadályozza a két nép egymáshoz való közeledését annak ellenére, hogy kereskedelmük robbanásszerűen fejlődik és gazdaságuk is egyre nagyobb mértékben függ egymástól.
Az érintett országok közötti feszültség menetrend szerint erősödik és enyhül, magukban hordozva annak a veszélyét, hogy valamelyik fél hibázik és a következmények kezelhetetlenekké válnak. Jó példa erre a 2010 szeptember 10-én keletkezett válság a japánok által Senkaku-nak, a kínaik által Diàoyútái-nak nevezett sziget körzetében, amikor kínai halászok ütköztek meg a japán partiőrséggel egy kergetőzés során. Az incidens a hidegháború utáni idők mélypontjára lökte a japán-kínai kapcsolatokat és mélységére jellemző, hogy az üggyel kapcsolatosan végzett felmérésben a japánok 87%-a, a kínaiak 79%-a tekintette megbízhatatlannak a másik országot és ezenbelül a japánok 79%-a tekint Kínára, mint katonai fenyegetésre.
Persze, valószínűleg téves az a nézet, hogy Kína katonai szembenállásra törekszik Japánnal és az USA-val, vagy az, hogy az USA helyébe akarnak lépni, mint a térség legbefolyásosabb állama. Valójában Kína magatartása csak azt mutatja meg, hogy egy új nagyhatalom felemelkedése szükségszerűen borítja fel a kialakult statusquot és jelent kihívást az aktuálisan meghatározó szerepben lévő nagyhatalom számára.
Richard Rosecrance profeszor (USA, Harvard egyetem) és Jia Qinggua profeszor (Kína, Pekibgi egyetem) tanulmánya szerint a történelem 500 évében hat esetben a felemelkedő hatalom kihívása az aktuális hatalmi viszonyokkal szemben a hét esetből súlyos konfliktushoz vezetett. Mind annyian tudjuk, hogy a gazdasági összefonódás, kölcsönös függőség nem jelent védelmet a háborús konfliktusokkal szemben. Jó példa erre Nagy Britania és Németország egy évszázaddal ezelőtti esete, amikor a nagyon jelentős gazdasági összefonódásaik sem akadályozták meg köztük a háborús konfliktus kialakulását 1914-ben. Ezért nagy hiba lenne azt hinni, hogy Kína és az USA viszonyában a gazdasági függőség jelenti a védelmet a háborús konfliktus kialakulására.
